Baby on board #2

Hát megint eltelt egy kis idő a legutóbbi poszt óta, de aki Instagramon követ, vagy itt jobbra néz, az tudja, hogy megszületett a kislányom, így most tényleg van alibim a nem írásra. Lassan viszont két hónapos lesz Léna, és alakulgat a rutin is, úgyhogy lássuk mi is történt május végén. Elég sokat gondolkodtam, hogy vajon megírjam-e ezt a bejegyzést, de én tök szívesen olvasgattam ilyen sztorikat a terhesség alatt, úgyhogy remélem, valakinek a jövőben majd hasznos lesz. :-)




A kiírt nap május 28. volt a terhesség alatt végig, de azt sok helyen olvastam, hogy csak nagyon kevés gyerek születik pontosan a jósolt napon (spoiler: Léna közéjük tartozik, ráadásul idén pont gyereknapra esett ez a dátum, mekkora cukiság!). Már az előtte lévő hetekben megindult a találgatás, érdeklődés, mit érzek, vannak-e már jelek stb. Őszintén fogalmam sem volt, hogy mit kellene éreznem, úgyhogy valószínűleg a semmit volt a helyes megfejtés, mert tényleg nem volt változás a korábbi hetekhez képest, egyetlen jóslófájásom sem volt. Nem keveset gugliztam, hogy mégis mik jelzik a szülés kezdetét vagy közeledtét, ami alapvetően tök felesleges volt, mert eltéveszthetetlen, biztosan tudni fogja a leendő anyuka, ha a baba elhatározta magát, de már nagyon fura volt, hogy semmi változás nincs. Május 27-én 5.19-kor arra ébredtem, hogy valami más. Mozgolódott addig is a baba, ahogy szokott, de valahogy erről már akkor sejtettem, hogy ez lesz az. Ezért is jegyeztem meg ennyire az időpontot. Aztán visszaaludtam, és 20 perc múlva megint felébredtem, aztán 20 perc múlva megint. Ezután felkeltem, és mondtam a férjnek, hogy lehet, hogy elkezdődött. Itt még gyakorlatilag fájdalom sem volt, úgyhogy még mindig bizonytalan voltam, hogy vajon ez most már a szülés, vagy csak szórakozik velem a kiscsaj. Délelőtt aztán erősödtek, sűrűsödtek a fájások, bár teljesen rendszertelenek voltak. Próbáltam mérni is őket, de sok értelme nem volt, mert nem tudtam egyértelműen kijelenteni, hogy mikor is kezdődik és mikor van vége és egyébként is teljesen szabálytalanok voltak. Így sokat dilemmáztunk, hogy mikor menjünk be a kórházba. Végül kora délutánra lettek elég erősek és elég sűrűek az összehúzódások ahhoz, hogy azt mondjam: menjünk. Egy nem túl kedves ápolónő fogadott, végigkérdezett minden hülyeséget, aztán jöhetett a CTG. A fájások persze rögtön abba is maradtak, legalábbis a CTG szinte semmit nem mutatott. Aztán átküldtek egy másik gépre, de ott sem volt sokkal jobb a helyzet, pedig ha szabálytalanul is, de jöttek az összehúzódások. Viszont mindössze 2 cm-re voltam kitágulva, így a doki két opciót mondott: vagy maradunk, de ugye ki tudja meddig tart még a dolog, vagy hazamegyünk, és megpróbálok aludni meg enni, mert kelleni fog később az energia. Ezután természetesen még azt a kevés kaját is kiadtam magamból, amit addig sikerült letuszkolnom, és mivel kicsit hülyén éreztem magam, hogy mit akarok ilyen korán én itt, és erősen a hazamenés volt a javaslat, végül visszajöttünk. Ekkor már délután hat körül jártunk, úgyhogy eléggé elfáradtam és oda-vissza kocsikázni sem volt túl kellemes. Miután hazaértünk, lefeküdtem, megettem 2 katona vajaskenyeret és próbáltam aludni, nem sok sikerrel. Ekkor már azért elég erősek voltak a fájások és sűrűek is, lélegeztünk a férjjel, ahogy tanították, de nem sokat ért. Aztán este 10 körül felkeltem, és mondtam, hogy menjünk vissza a kórházba, mert most már nem bírom tovább, és úgysem fogok aludni, bár kicsit nyámnyilának éreztem magam, és már vizionáltam, hogy megint elhajtanak, mondván, még órák is eltelhetnek. A kórházban aztán megvizsgáltak, ekkor volt 7-8 cm, úgyhogy rögtön át is vezettek a szülőszobába, szóval jó, hogy nem tétováztunk sokáig - bár még innentől számítva is jópár óra eltelt, mire megszületett a baba.

A szülés maga egyébként tök jó élmény volt, egy nagyon szuper szülésznőt fogtam ki. Nem voltam ugyan körülugrálva, és a végére befutott egy másik, komplikáltabb szülés, úgyhogy minket gyorsan dobtak is, de amikor bejött hozzánk, akkor nagyon kedves volt és tudott némileg segíteni is. A korábbi látogatás után ez nagyon pozitív csalódás volt, igaz akkor már csak az összehúzódásokra tudtam koncentrálni. Nem igazán féltem a szüléstől amúgy, mert tudtam, hogy az úgysem segít, és semmi szigorú tervvel nem készültem, teljesen nyitott voltam mindenre - alakul ahogy alakul, az lesz, ami a legjobb megoldás, just roll with it. Persze vágyaim voltak, például elkerülni a császármetszést, ha lehet, mert egy műtét hiányzott legkevésbé, illetve az epidurális érzéstelenítéstől is idegenkedtem a tűfóbiám miatt. Végül pontosan az történt, amit szerettem volna: a szülésznő megkérdezte, hogy kérek-e valamit a fájdalomra, mondtam, hogy az jó lenne, és erre felajánlotta a kéjgázt, amit egyébként is szerettem volna. Durva egy cucc egyébként, totál lelassított, úgyhogy két fájás között gondoltam, hogy még alhatok is egy jót, pedig valójában csak 1 perc telt el. Persze továbbra is fájt a dolog, de talán nem érzékeltem annyira erősnek, mint előtte a gáz nélkül.
Kb. 20 óra vajúdás után végül teljesen simán ment minden, bár nagyon sok dologra már nem emlékszem, csak foszlányok maradtak meg annak ellenére, hogy a tolófájásoknál már elvették a gázt. Az azért megmaradt, amikor a férj mondta, hogy már vasárnap van, úgyhogy tényleg nagyon pontos a kisasszony, vagy amikor már kint volt, és fölém hajolt a doki és a szülésznő, és kérdezték, hogy mi a neve, én pedig arra gondoltam, hogy egyálalán lány-e, mert akkor Léna (ezen sokat rugóztam, hogy mi van ha elnézték, és mégis fiú, és nincs neve...). Egyből rámtették és szépen elkezdett enni, én meg gyönyörködtem a kis kék szemeiben. Így maradtunk egy jó két órán át, de ahogy írtam a másik szülés mindenkit elvont tőlünk, úgyhogy nagyjából hajnali négy volt, mire átkerültünk a kórterembe (Léna fél kettő körül született). A férj hazament, a babát pedig elvitték, úgyhogy aludtam kb két órát, ami nagyon is kellett, mert azért éreztem, hogy csak eltelt 24 óra.

Lénát hét óra körül visszahozták, és onnantól végig az ágyam mellett volt, csak random méregetni vitték el néha. Ahogy írtam, a szülés elég pozitív élményként maradt meg, a további kórházi tartózkodás viszont szörnyű volt. Igaz még sosem voltam kórházban, és lehet, hogy ez is hozzátett ahhoz, hogy ennyire rosszul éreztem magamat. Lényegében senki nem foglalkozott velem, aminek belátom, némi nyelvi akadálya is volt (bár nagyon igyekeztem csak németül kommunikálni, mert ha az angolt kérdeztem, akkor aztán még kevésbé akaródzott segíteni), de úgy összességében is azt láttam, hogy eléggé szartak minden páciensre, legyen az első anya, vagy háromszoros. Zéró segítséget kaptam pl. a szoptatással kapcsolatban, ellentmondó infokat, és amit elméletben tudtam, azt a gyakorlatban már sokkal nehezebb volt megvalósítani, ráadásul a tej sem indult meg úgy, ahogy kellett volna, a kislány súlya viszont csökkent. Végül tápszeres pótlás kellett, de azt is néha alig akartak adni, és a legjobb tanács az volt, hogy hát szoptasd, és szoptasd gyakran. Az már senkit nem érdekelt, hogy nem a gyakorisággal van a gond. A fejést egy gyakornok kislány mutatta meg, aki nagyjából először rakhatta össze a gépet, úgyhogy sok okosságot ezügyben sem kaptam. Így aztán alig aludtam, totális bizonytalanságban voltam, és leginkább az jött le a nővérek viselkedéséből, hogy mekkora szar vagyok, hogy nem tudom megnyugtatni a kajáért síró babát és egyébként nyugi, majd jön az a tej, csak szoptassam. Szerencsére a tápszerrel azért beindult a súlygyarapodás, és a sárgaság is kimaradt, úgyhogy 3 nap után már haza is jöhettünk, és elmondhatatlanul megkönnyebbültem, hogy kiszabadultam onnan. Mindezt igazából csak azért írtam le, mert olvastam ilyen sztorikat magyar viszonylatban, de most már tudom, hogy itt sem működik ez másként.


Hát ez történt nagy vonalakban, a lényeg úgyis az, hogy van egy cuki, egészséges kisbabánk, akit Mojszinak becézünk, aki most már visszamosolyog és akihez még mindig órát lehet igazítani.

7 comments :

  1. Gratulálok! :) Gyönyörű baba!

    Jó volt olvasni egy ilyen "nem tökéletes" történetet is, mert a baráti társasságunkban van egy lány, akinek a nővére nemrég Belgiumban szült babát és ez a lány csak arról tud áradozni, hogy mennyire más külföldön szülni és senki se normális aki itthon szül, de legalábbis nem megy el magánba.

    ReplyDelete
    Replies
    1. Köszi! :)
      Nincs összehasonlítási alapom, még hallomásból sem, szóval nem tudom, hogy hol jobb a rendszer. Megvan gondolom az előnye-hátránya, ahogy mindennek. Lehet, hogy rossz városban, rossz kórházban szültem ahhoz, hogy olyan igazán pozitív élmény legyen; lehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, hogy rosszul éreztem magam. Azt meg nem is írtam, hogy abban a három napban minden reggel 7-től eszméletlen hangerővel fúrtak-hegesztettek egész nap a szomszédban, ami nyilván még inkább hozzátett a kimerültséghez és ezáltal az elkeseredésemhez. De a végeredmény a lényeg. :)

      Delete
  2. Gratulálok a kisbabátokhoz! :) Nagyon szép kislány. ^^
    Hasonlóan érzek, mint Te. A szülés maga nem volt vészes, de utána ami egy hetes kórházi tartózkodásunk alatt volt... pedig még nyelvi akadály se volt, hisz itthon szültem. Sosem gondoltam, hogy pont a szülés nem visel meg és a kórházi nemtörődömség, és ahogy írtad, összevissza infóáramlás pedig de. Pedig az első babás anyukákra szerintem konkrétan szakosodni kéne, mert brutál katyvasz ami a fejekben ilyenkor van.

    ReplyDelete
    Replies
    1. Köszi!
      Igen, jó lett volna, ha nem azzal a gondolattal jövök haza, hogy úristen hogy engedhetik, hogy elvigyem ezt a csöppséget, hogyan fogjuk életben tartani? Egy kis magabiztosságot önthetnének ilyenkor az emberbe. :/ Persze értem, hogy leterheltek, nincs idő ilyesmire, ez valószínűleg mindenhol probléma.
      De aztán lehet, hogy én vagyok túlérzékeny.

      Delete
  3. Gyönyörű a kiscsaj, gratulálok :) örülök, hogy jelentkeztél a hírrel ^^

    ReplyDelete
  4. This comment has been removed by a blog administrator.

    ReplyDelete

Minden megjegyzést elolvasok, és igyekszem válaszolni is. Köszönöm a kommentet, sokat jelent, hogy elmondod a véleményed!